1. „De az Úristen kiáltott az embernek, és ezt kérdezte: Hol vagy?" (1Móz 3:9)

Egyik este, ahogy barátjuk távozott, ismét integettek és utána kiáltottak: „Holnap este újra találkozunk!" Most már együtt folytatták a kellemes beszélgetést, és amikor eljött az ideje, a szokásos módon nyugovóra tértek. Másnap nyugodtan és békésen ébredtek, ahogy minden reggel szoktak. Hálát adtak az új napért és elindultak napi munkájuk végzésére. Ezen a napon egy időre a munkájuk elválasztotta őket. A feleség úgy gondolta, hogy sétál egy kicsit, hiszen annyi mindent nem ismernek még ebből a kertből. A folyó mellett haladva, a kert közepe felé, találkozott valakivel. Futólag látta már, de nem ismerte, és még nem is volt alkalom, hogy a közös barátjukkal beszélgettek volna róla. Nagyon megnyerő és barátságos volt. Úgy tett, mint aki segíteni akar és gyorsan megosztott néhány érdekes információt, amit még ő sohasem hallott. „Nos, a barátunk még mindezt elhallgatta." - gondolta magában, miközben egy teljesen ismeretlen érzés kerítette hatalmába. Egyszerre menekült volna, de maradt volna is. Szinte beleszédült, ahogy hallgatta a mézes szavakat - bár érezte, hogy valami nincs rendjén - szinte gyökeret vert a lába és már mozdulni sem tudott. Eszébe jutott ugyan, hogy szó volt arról, hogy ide nem kellene egyelőre eljönniük, hiszen majd ha eljön az ideje, a barátjuk akarja elhozni őket ide. De most már késő volt. Minden pillanattal nehezebb lett a távozás, mintha valaki egy hálót fonna köré. Az újdonsült „barát" elejtett néhány szót, ami a barátjukra vonatkozott. Úgy mondta el a mézes szavak között, mintha nem is lenne nagy jelentősége, de annál jobban hatott. A többi már magától ment. Mire ismét magához tért, ott bujkált a férjével egy bokor mögött, és azt mondogatták: „Csak ne jönne el ma a barátunk. Holnapra azután csak sikerül kitalálnunk valamit." Így amikor megjött a barátjuk, megdöbbentő kép várta. Teljesen kicserélték ezeket az embereket. Féltek és bizalmatlanok voltak vele szemben, sőt egymással is tapintatlanok voltak. Nem csak az arcuk, de az egész testük beletorzult ebbe a félelmetes bizalmatlanságba. A Barát, mert hiszen még most is az volt, úgy döntött, hogy valami megdöbbentő dolgot kell tennie, hogy elhiggyék, ő valóban a barátjuk. Tudta, hogy ez már nem megy könnyen. Áldozatot kell hoznia. Mégis azt mondta: továbbra is a barátaim vagytok, és ha meghalok értetek, akkor talán ismét elhiszitek és bízni fogtok bennem.

Nos, ebből a történetből mi egyáltalán nem maradtunk ki. Gyakran jön valaki, aki széles, meggyőző mosollyal, kézszorítással, szemedbe nézve érzékelteti, hogy a barátod, sőt jobb barátod bárkinél, és észrevétlenül odacsöpögteti a bizalmatlanságot. Biztosan átélted már te is, hogy barátságos, boldog együttlét után, a következő héten fagyos légkör fogadott a gyülekezetben vagy a hittestvéred otthonában. Azonnal tudtad, hogy valaki ott járt azóta. Próbáltad megfejteni, hogy ki lehetett, de ez nem ilyen egyszerű. Ő álneveket használva dolgozik. Az ő szándéka mindig az, hogy azzal legyél bizalmatlan, aki segíthetne, erősíthetne és megsokszorozhatna - a hittestvéreddel és a lelki vezetőddel szembeni bizalmatlanságra uszít.

Kedves hittestvérem, lelkésztársam, én és az én házam népe úgy döntöttünk, hogy nem hallgatunk erre a valakire. Ha legközelebb találkozunk, úgy akarok rád nézni, mint ahogy legutóbb elváltunk: nyitott szívvel, örömmel és őszinte barátsággal. Ez ugyan áldozatba kerül, de hiszem, hogy ekkor követem Jézust. „...szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul" (Róm 12:1).

2. „Egyszer a harminc vezér közül hárman elmentek Dávidhoz, és aratáskor érkeztek meg Adullám barlangjába, amikor a filiszteusok serege a Refáim-völgyben táborozott. Dávid akkor a sziklavárban volt, a filiszteusok előőrse pedig ugyanakkor Betlehemnél volt.

Dávid eltikkadt, és ezt mondta: Ki hoz nekem ivóvizet a betlehemi kútból, amely a kapunál van? Erre a három vitéz áttört a filiszteus táboron, vizet merített a betlehemi kútból, amely

a kapunál volt, elhozták, és odavitték Dávidnak. De ő nem akarta meginni, hanem kiöntötte áldozatul az Úrnak, és ezt mondta: Az Úr mentsen meg attól, hogy ilyet tegyek! Hiszen azoknak az embereknek a vére ez, akik kockára tették az életüket! Ezért nem akarta meginni. Ilyeneket vitt véghez ez a három vitéz." (2Sám 23:13-17 - új prot. ford.)

Időnként szeretném tudni, ki tenné érettem tűzbe a kezét. Nemrégiben különös dolgon kezdtem gondolkodni... Ki maradna a barátom, ha elveszteném mindazt, AMI vagyok (tisztség, státusz, család), és csak az maradna, AKI vagyok (egyszerűen az ember)? Nem akartam az önsajnálat mélységeire teljesen leszállni, ezért gyorsan fordítottam a kérdésen: Vannak olyan barátaim, akik igazán számíthatnak rám?

Dávidnak sikerült belátni a titokba. A fenti szakaszban Dávid a vitézeinek számbavétele kapcsán visszaemlékszik néhány különös történetre. Bujdosásának kezdetén, amikor az Adullám barlangjában tartózkodott, elkezdtek hozzá gyülekezni a testvérei, családja, a Saullal konfliktusban állók, a tönkrement adósok és minden elkeseredett ember. Közülük kerültek ki Dávid vitézei, maga a három is, akikről ez az emlékezés beszél. A szakaszt megelőző néhány versben olvashatunk az emlékezetes tetteikről.

Dávid kimerült, fáradt volt. Nemcsak a bujdosás miatti fizikai fáradtág és idegi terhelés nehezítette az életét, hanem ahogy számtalan zsoltárban utalást találunk rá, a belső tépelődés is, hogy vajon mit követett el Saul ellen, és ezáltal maga Isten ellen is. Nem kétséges, hogy számtalanszor leperegtek előtte a gyermekkor felhőtlen évei, amikor őrizte a juhokat, amikor együtt játszott a testvéreivel és a srácokkal Betlehemben, akik közül minden bizonnyal néhányan most is vele voltak. Gondolataiban felidéződött a Betlehem kapuja előtti tér a kúttal, ahol a hasonló tikkasztó melegben, a kút vize igazi felfrissülést jelentett számára. Úgy érezte egy pillanatra, hogy a kút vize most nemcsak a hőség és a szorongás miatt kiszáradt ajkait frissítené fel, hanem visszaröpíthetné abba a világba, ahol minden egyszerű, békés és ígéretes volt. Észre sem vette, hogy ábrándozása közben, hirtelen hangosan csúszott ki a száján a mély sóhaj: „Kicsoda hozna nékem vizet innom a betlehemi kútból, amely a kapu előtt van?"

Három pajkos szempár villant össze, mivel ezek a vitézek tudták mit kell tenniük. Egy lelkes, látással rendelkező vezetőre van szükségük, és ők tehetnek valamit, hogy Dávid újra az legyen. Nem volt itt szó parancsról, és nem volt szó kötelességtudatról sem, hanem az igazi barátság odaadó szeretetéről.

Őszintén szerették őt, és készek voltak még az életüket is kockára tenni, hogy segítsék Isten vele kapcsolatos tervének megvalósításában. Dávid nem itta meg a vizet, hanem kiöntötte az Úr előtt, mint áldozatot. Mintha csak azt mondta volna ezzel, ezek a vitézek nem értem tették ezt, hanem az Úrért. Egy olyan áldozat ez, amely egyedül az Urat illeti meg.

Amikor ez a történet megesett Dáviddal, nem volt még király, csupán felkent volt. Abban a pillanatban csak egy bujdosó vádlott, párszáz zűrös emberrel, szintén az árnyékos oldalból. Miközben legtöbben igyekeztek a napos oldalon állni, ők vállalták Dávidot. Miközben mások gyűlölték, beárulták és üldözték, ők példátlan szeretettel viszonyultak hozzá. Egy napon azonban Dávid király lett. Talán gondolhatjuk, hogy ők mégis ismerték az ígéreteket, és tudták, hogy Dávid fel van kenve, de ez kevés lett volna arra, hogy a bujdosás éveiben is kitartsanak mellette. A számító emberek mindig rövid távú terveket készítenek. Ők akkor szoktak csak megélénkülni, amikor kilátásban van a nyereség.

Földünkön ma is sokan igyekeznek a napos oldalra állni. Gyűlölik Jézust, és azokat, akik ragaszkodnak Hozzá. Próbálják semlegesíteni az erkölcsi befolyását a világra, sőt sokszor az egyházra is. Úgy vélik, hogy az a népszerű és az a korszerű, ha a maguk útján járnak, és az e világ fejedelmét szolgálják. Egy napon azonban, hamarosan, eljön Jézus, mint a Királyok Királya és az Uraknak Ura. Azon a napon mindennél többet fog érni az Ő barátsága a számunkra. Ma egy olyan barát Ő, aki hallja a legmélyebb sóhajtásodat is és segítségedre siet. De Te barátja vagy-e valakinek? Meghallod-e, amikor valaki felsóhajt: „Kicsoda hozna nékem vizet innom a betlehemi kútból, amely a kapu előtt van?" Ki segítene abban, hogy újra lássam az életem értelmét, visszanyerjem a lelkesedésemet, érezzem, hogy érdemes tovább küzdeni, érdemes kitartani?

Jézus azt mondja: „Mert aki innotok ad egy pohár vizet az én nevemben, mivelhogy a Krisztuséi vagytok, bizony mondom néktek, el nem veszti az ő jutalmát" (Mk 9:41). És: „Bizony mondom néktek, amennyiben megcselekedtétek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg" (Mt 25:40). Dávid három hőse egy emlékezetes áldozatot hozott az Úrért, hogy népének felkent vezetője visszanyerje a látását és a lelkesedését, és Isten nagyszerű ígéretei valóra válhassanak általa.

Mennyit ér neked a barátod? Szolgálod-e Samma és társai módján azokat, akiket Isten reád bízott, és akiknek a szolgálatába állított? Igen, vannak könnyebb utak is. De ez az egyetlen, amely végül gazdagon megtérül. Járjunk mi is ezen. Az összetartás, a barátság, az egymásért való áldozat útján. Én ezen az úton kívánok járni! Mi a helyzet veletek?