Életünk egy többdimenziós küzdelem színtere. Nemcsak a mindennapokban tapasztalt, sokszor emberfeletti küzdelemben kell helyt állnunk, hanem egy természetfeletti küzdelem részesei is vagyunk. Gyakran úgy érezzük, hogy a mindennapok küzdelmei is erőnk felett valók, és még nem is beszéltünk arról, hogy másokat befolyásoljunk a jóra. Lehetséges-e befolyásolni legalább a közvetlen kapcsolatunkban levőket, vagy - egy globális kultúra sodrásában - végleg elveszítjük befolyásunkat? Legtöbbször egy parányi, jelentéktelen pontnak érezzük magunkat a mai világ formálásában. Igaz ez az egyéni életünkre, de igaz a kis közösségünkre is.

Elizeus története éppen ezért hihetetlenül nagy bátorítást adhat nekünk. Van lehetőségünk befolyásolni a világot, függetlenül attól, hogy emberileg milyen eszközökkel rendelkezünk. Ha Isten elhív egy feladatra, akkor biztosítja az eszközöket is. Isten időnként azért ad lehetetlennek tűnő feladatokat, hogy az Ő neve dicsőíttessék meg, ne a miénk. Elizeus erre a szolgálatra lett elhívva. Életén keresztül nagyszerűen látható, hogy Isten képes megváltoztatni a körülményeket, és a ránk bízott feladathoz biztosítja az eszközöket. Elizeus szolgálatát nagyszerű csodák kísérték, és a békesség prófétájaként Megváltónk előképe lett.

Egy beteljesült élet

Menjünk el most az Igén keresztül Elizeus életének utolsó napjaihoz. Ahogy ott állunk a betegágyánál, egy megdöbbentő, és talán egy kicsit igazságtalan képet látunk. „És megbetegedett Elizeus olyan betegséggel, amelybe bele is halt, és lement hozzá Joás, az Izrael királya, és arcára borulván sírt és monda: Édes atyám, édes atyám! Izrael szekerei és lovagjai!" (2Kir 13:14) Illés élve ragadtatott el, bár volt az életében egy bukás, amikor elmenekült Jézabel elől, és meg akart halni. Elizeus azonban 70 év töretlen, hűséges szolgálat után halálos betegségbe esett. Kicsit másként képzelnénk el egy ilyen életmű végét. Ha ránk lenne bízva, más sorsot adnánk Elizeusnak.

Isten Igéje azonban képes helyre tenni emberi elképzeléseinket. Pál apostol azt mondja: „Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal önmagának: Mert ha élünk, az Úrnak élünk; ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Azért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk" (Róm 14:7-8). A halál távolról félelmetes, de Krisztus közelében másként tekinthetünk rá. Jézus halála elvette annak félelmetességét. Matthew Henry írja: „Akinek a feje a mennyben van, nem kell félnie a lábát a sírba tenni."

Az idős próféta ott fekszik a halálos ágyán. Joás, Izrael királya, meglátogatja és így kiált fel: „Édes atyám, édes atyám! Izrael szekerei és lovagjai!" Joás felkiáltása kifejezi, hogy a próféta volt a nemzet legnagyobb védelme, és most távozásával eltűnik egy láthatatlan, nagy lelki védőfal az ország körül. Isten népére ma is igaznak kell ennek lennie. Környezetünk jóléte és védelme Isten prófétai népének aktív jelenlététől függ. Egy másik birodalom követei vagyunk. Olyan üzenetet képviselünk, amely befolyásolja az emberek és nemzetek sorsát.

 Ahogy Elizeus visszatekint az életére, nyugodt lehet, hogy jól elvégezte a dolgát. Egész életünk felkészülés erre a végre. Jó lenne abban a tudatban lenni, amikor odaérünk, hogy mindent megtettünk, amit el kellett végeznünk - nem éltünk hiába. Elizeus élete bemutatja azt az igazságot, amit a Példabeszédek könyvében találunk: „Az igazak ösvénye pedig olyan, mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz, a teljes délig" (Péld 4:18). Arra lettünk elhívva, hogy befolyásunk delén távozzunk, nem pedig az alkonyán. Hogyan lehetséges ez olyan életúttal, amely fizikai leépülésen és halálon át vezet?

Elizeushoz hasonlóan áldást jelenthetünk a halálos ágyunkon is

2Kir 13:15-19-ben egy különös képpel találkozunk - az íjjal-nyíllal. Elizeus egy szimbolikus cselekedettel sürgeti, lelkesíti a királyt Isten ellenségeinek megsemmisítésére. Tudja, hol van az igazi ellenség, és hol kell harcolni ellene. Ő maga már nem képes kifeszíteni az íjat, de ott a keze az ifjú királyén. A kézrátétel által a felhatalmazást továbbítja. Próbálja felkészíteni a megalkuvó fiatal királyt, hogy bátran szálljon szembe az ellenséggel. A szakértelem és a királyi hatalom önmagában nem garancia az ellenség legyőzésére. A győzelem forrása máshol van elrejtve. Nem lehet fizikai erőviszonyok alapján kiszámítani a győzelmet. Bölcs Salamon a következőt mondja: „Nincs bölcsesség, és nincs értelem, és nincs tanács az Úr ellen. Készen áll a ló az ütközetnek napjára; de az Úré a megtartás!" (Péld 21:30-31).

Elizeus újra a kezébe veteti a nyilakat. Azt parancsolja neki, hogy lőjön a poros földbe. Elizeus a lelki szemeivel látja a napot, amikor népe végleges győzelmet arat. Látja Isten ellenségeinek megsemmisülését. Joás azonban nehezen akarja átvenni ezt a látást. Úgy áll ott előttünk, amint félszegen tartja a nyilakat, mint egy szégyellős tinédzser, aki egy öreg, szenilis ember hóbortjának próbál eleget tenni. A történetből kiderül, hogy egyáltalán nem volt lelkes a különös gyakorlat közben. Vajon miért nem lelkesedik? Miért nem veszi át a tüzet, ami még most is ott van a haldokló próféta szemeiben? Ez egy valóságos háború utánzása volt. Elizeus próbálta lejátszani a jövőt. Az egyik ok az lehetett, amiért Joás nem lelkesedett, hogy egy bolondos játéknak érezte. Túl gyermeteg egy racionálisan gondolkodó, fiatal felnőtt számára. De minden bizonnyal lehetett egy ennél is fontosabb oka a lelkesedés hiányának. Joás egyszerűen nem látott semmiféle kapcsolatot a poros földbe kilőtt nyilak és a későbbi győzelem között.

Istennek pontosan ez a baja az imádságainkkal. Legtöbbször erőtlen az imaéletünk. Hacsak nem vagyunk kétségbeesett helyzetben, nem hisszük, hogy a kimondott szó bármit is eredményez. Elhinni, hogy az a néhány szó, amit az ágyunk mellé borulva elmondunk Istennek, megváltoztatja a világot. Ez a legnagyobb hitpróbánk. Türelmetlenek vagyunk kitartani a térdeinken, mert nevetségesnek érezzük, hogy az ott elmondott szavak valóban átformálják a világot. Ezért könnyen feladjuk két-három próbálkozás után. Egyes imádságok gyors választ kapnak, de Isten legtöbbször csak lassan és biztosan kész válaszolni. Tudni akarja, hogy tényleg rajta van-e a szívünk teljesen, és valóban a dicsőségére fogunk-e élni a válaszával. Ezért nem szabad könnyen feladnunk. A hitetlenségünk akadályozza meg leginkább Istent a válaszadásban. A félszívvel vívott küzdelem eleve kudarcra van ítélve.

Jézus a szülőföldjén találkozott a legnagyobb, a számára is áthidalhatatlan, kihívással. Márk evangélista feljegyzi Jézus názáreti látogatását. Ahogy felállt szombaton a zsinagógában, a hallgatók kezdték egymást kérdezgetni: Honnan vette ezt a bölcsességet? Ismerjük a családját, a testvéreit, tudjuk, hogy mit várhatunk Tőle. Megdöbbentő az összegzés: „Nem is tehet vala ott semmi csodát, csak nehány beteget gyógyíta meg, rájok vetvén kezeit. És csodálkozik vala azoknak hitetlenségén" (Mk 6:5-6). Nem a kislétszám, a régi épület, vagy a kemény padok voltak az akadály. Sokkal inkább a sorokból megszólaló szkeptikus cinizmus volt az akadály.

A kis elvárások korlátozzák Isten hatalmát. Joás nem gondolja, hogy teljes győzelmet arathat, így nem is győzi le teljesen a szíriaiakat. Ne mondd, hogy „lehetetlen", ha Isten azt mondta, hogy tedd meg. A gyenge vágy is korlátozza Isten hatalmát. Akart Joás igazán harcolni? Vágyott arra, hogy Szíria veszítsen? Egyáltalán nem úgy nézett ki! Jézus azt kérdezte a bethesdai betegtől: „Akarsz-e meggyógyulni?" „Mit akarsz, hogy cselekedjem veled?" - kérdezte a vakot a jerikói úton. Legtöbbször azért nincs, mert nem kértük. A Szentlélek olyan mértékben tölt be, ahogy igazán vágyunk rá.

Ha használjuk az erőnket, akkor az növekedni fog. Az újabb és újabb tapasztalatok erősítenek, lelkesítenek bennünket. Gedeonnak is azt mondta az Úr: Menj el ezzel a te erőddel! Joás nem lőtte ki az egész tárat, hanem három próbálkozás után abbahagyta. Ez volt a veszte. Ha Isten adott egy tár nyílvesszőt, mindet használnunk kell. Az ima fegyvere nem csak a sekélyes kéréseinknél áll a rendelkezésünkre. Sőt nem is arra adatott, hanem, hogy hegyeket mozgassunk vele. Azért, hogy kérjük Istent, lehetőséget adjunk Istennek, hogy hatalmas dolgokat tehessen életünkben és mások életében, a világ életében. Tanuljunk meg kérni és kitartani a kérésben. Ne adjuk fel három próbálkozás után. Valaki azt mondta: „Az ima nem csupán része a munkának, az ima a munkánk... a többi ennek a tisztogatása." Amikor legközelebb azt mondod: „már csak imádkozni tudok", gondolj arra - ez a lehetőségek kezdete, nem pedig a vége!

Elizeushoz hasonlóan áldást hagyhatunk magunk után, amikor elmegyünk

„Azután meghalt Elizeus, és eltemették. A moábita portyázó csapatok pedig az országba törtek a következő esztendőben. És történt, hogy egy embert temettek, és mikor meglátták a csapatokat, gyorsan odatették azt az embert az Elizeus sírjába; de a mint odajutott és hozzáért az Elizeus tetemeihez, megelevenedett és lábaira állott." (2Kir 13:20-21)

Elizeus életadó szolgálata nem fejeződött be a halálával. Ahogy egy év múlva a csontjai mellé próbáltak helyezni valakit, életre kelt. Különös, egyedülálló történet. Csupán egy személy élt ezen a földön, akivel ez megtörtént. Máté evangéliuma feljegyzi, hogy Jézus Krisztus halálakor a sírok megnyíltak és sok elhunyt szent feltámadt. Csupán Elizeus kiváltsága volt, hogy ebben is a Megváltó előképe legyen. 

Meg vagyok győződve, hogy ez az eset mást is elmond nekünk. Arról is beszél, hogy Elizeus életadó szolgálata nem fejeződött be a halálával. Mivel megszentelt életet élt, még halála után is áldásos befolyással volt az emberekre. Nem a középkori ereklyetisztelet megalapozására van feljegyezve ez az eset, mint ahogy azok az esetek sem, amikor Jézus, Péter vagy Pál ruhájának érintése gyógyulást hozott. Hanem hangosan beszél arról, hogy bár a próféta meghalt, de Akit képviselt, az él. Él az Úr, és Ő az Üdvözítő! Joás sírása nem egy valóságos veszteségnek szólt, hanem a saját hitetlenségének. Isten nyilvánvalóvá tette, hogy Elizeus halála után is van hatalma a körülmények megváltoztatására, a közbelépésre, a helyreállítására. Sajnos ezt akkor sem fogadta mindenki hittel és lelkesedéssel.

Isten ma is él! Képes arra, hogy az átadott élet gyümölcseit messze továbbnyújtsa szolgái életénél. Rousseau, Darwin, Nietzsche vagy Marx öröksége is túlélte a maga korát - és megfertőzték a világot istentagadó lázadásuk hamis rendszerével. A Jelenések könyvében azonban Jézus Krisztus így tesz bizonyságot magáról: „Ne félj; én vagyok az Első és az Utolsó, és az Élő: pedig halott valék, és íme élek örökkön örökké Ámen, és nálam vannak a pokolnak és a halálnak kulcsai" (Jel 1:18). Ahogy Elizeus üzenete és szolgálata nem halt meg vele, úgy úttörőink szolgálata, írásai ma is áldásos befolyást árasztanak a világra. Így Isten mai szolgáinak befolyása, amelyet nem maguktól, hanem Jézus Krisztustól közvetítenek, szintén örökérvényű eredményt szerezhet.

Vegyük példának Elizeus életét és halálát! Más lett-e a világ azért, mert megszülettél? Megváltoztak-e a dolgok körülötted, mert semmi sem volt fontosabb Isten akaratánál? A világ nagy államférfiai, filozófusai rég letűntek, de Jézus Krisztus ma is él. Ő az Első és az Utolsó. Azt mondja, hogy nála van a hatalom az élet és a halál felett. Nála van a hatalom az örök élet felett! Ha élő kapcsolatban vagyunk Krisztussal és Szentlelke bennünk él, akkor akár élünk akár halunk, bizonyosak lehetünk benne, hogy Isten üdvözít. Bár lennénk ennek az üzenetnek, hiteles képviselői, hogy amikor Jézus Krisztus hamarosan megjelenik az ég felhőiben, mi is csatlakozhassunk Elizeushoz és minden szentekhez, birtokba véve csodálatos örökségünket Jézustól. Ez a reménységünk, ezért vagyunk Krisztus követői.