A házasságot, mely a férfi és nő között életre szóló egység szeretetkapcsolatban, Isten alkotta az Édenben és Jézus megerősítette. Mivel a keresztény számára a házasság Isten és a házastárs felé elkötelezettség, ezért csak azonos hitű társak között köttessen. E kapcsolat a kölcsönös szeretetre, megbecsülésre, tiszteletre és felelősségre épül, mely Krisztus és egyháza közötti szeretet, szentség, meghittség és állandóság kapcsolatát tükrözi. Jézus a válásról azt tanította, hogy házasságtörést követ el az, aki elválik házastársától - kivéve a paráznaság miatti válást -, és mással házasodik össze. Noha nem minden családi kapcsolat eszményi, de a Szentlélek vezetésével és a gyülekezet gondozásával a házasfelek között szeretetközösség jöhet létre, ha teljesen alárendelik magukat egymásnak Krisztusban. Isten megáldja a családot, és azt akarja, hogy a családtagok a teljes érettségre segítsék egymást. A szülők tanítsák meg gyermekeiket Isten szeretetére és a neki való engedelmességre. Példájukkal, szavaikkal, tanítsák őket arra, hogy Krisztus szerető, nevelő, örökké gyengéd és gondoskodó, aki azt akarja, hogy az Ő testének - Isten családjának - tagjaivá legyenek. A család növekvő összetartása az utolsó idők evangéliumi üzenetének egyik ismertetőjele. (1Móz 2:18-25; Mt 19:3-9; Jn 2:1-11; 2Kor 6:14; Ef 5:21-33; Mt 5:31-32; Mk 10:11-12; Lk 16:18; 1Kor 7:10-11; 2Móz 20:12; Ef 6:1-4; 5Móz 6:5-9; Péld 22:6; Mal 4:5-6)

Az otthon egyik döntő feladata, hogy helyreállítsa az emberben Isten képmását. A családban az apa, az anya és a gyermekek teljesen kibontakozhatnak, és teljesíthetik az egymással való összetartozásra, szeretetre és bensőséges kapcsolatra irányuló igényét. Itt egyéniséggé formálódnak a családtagok, és kifejlődik az egészséges öntudat. Az otthon az a hely, ahol Isten kegyelméből az igazi kereszténység elvei a gyakorlatban megvalósulhatnak, és értékei egyik nemzedékből a másikba átvihetők.

A család nagy boldogság, de rettenetes sérülések színhelye is lehet. A harmonikus családi élet bemutatja a keresztényi elveket a gyakorlatban, és bizonyságot tesz Isten jelleméről. Sajnos e jellemvonások nagyon ritkán láthatók a mai családokban. Sok család inkább az önző emberi szív gondolatait és szándékait tükrözi - veszekedést, lázongást, versengést, haragot, helytelen viselkedést, sőt még kegyetlenséget is. Ezek a jellemvonások nem szerepeltek Isten eredeti tervében. Jézus ezt mondta: „Kezdettől fogva nem így volt" (Mt 19:8).

Kezdetben

A szombat és a házasság két olyan ajándék, amelyet Isten az emberi családnak kezdetben adott. Ezekkel az ajándékokkal a pihenés és egymáshoz tartozás örömét kínálta, tekintet nélkül időre, helyre és kultúrára. E két intézmény megalapításával érte el tetőpontját Isten földi teremtése. Ez volt a befejezés, az emberiségnek a teremtéskor adott rendkívül jó ajándékok között a legjobb. A szombat alapításával Isten időt adott az embernek a pihenésre és megújulásra, időt a vele való közösség ápolására. Az első család kialakításával létrehozta az emberiség alapvető társadalmi egységét, amellyel felébresztette bennük az összetartozás tudatát, és gondoskodott arról, hogy Isten és mások szolgálatára alkalmas személyekké fejlődjenek.

Az Isten képmását tükröző férfi és nő. 1Móz 1:26-27. leírja, hogyan teremtette Isten az embert, akinek lakása lett ez a föld: „És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra... Teremté tehát Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket." Az itt használt ember szó (a héberben és magyarban is) általános értelmű, ahogyan több mint 500 esetben az Ótestamentumban. Ez a kifejezés mind férfit, mind nőt jelent. A szöveg világossá teszi, hogy Isten nemcsak a férfit teremtette a saját képére, a nőt pedig a férfi képére.^[1] Nem így történt. Isten mindkettőt a saját képére alkotta.

Éppen úgy, ahogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek - mindhárom Isten, a férfi és a nő együttesen alkotja az „ember"-t. Úgy, ahogy az Istenség három személye egy, de a háromnak nem ugyanaz a szerepe. Lényükben, értékükben egyek, de nem azonosak a személyükben (vö. Jn 10:30; 1Kor 11:3). Kiegészítik egymást, és tevékenységükben együttműködnek.

Mindkét emberi nem jó (1Móz 1: 31), és különböző szerepük is jó. A család és az otthon a nembeli különbözőség tényére épül. Isten szaporíthatta volna az életet a földön a férfi és nő teremtése nélkül, ahogy azt egyes állatok nem nélküli szaporodása tanúsítja. De Isten „két, általános formájában és jellegzetességeiben azonos egyedet" alkotott, ám mindegyikük önmagában hord valamit, ami hiányzik a másikból, és kiegészíti a másikat.^[2] Nem volna teljes az a világ, amelyben a két nem közül csak az egyik van jelen. Igazi beteljesülés csak olyan társadalomban jöhet létre, amely mind férfit, mind nőt magában foglal. Itt nem merül fel az egyenlőség kérdése, mert mindkettő nélkülözhetetlen.

Ádám, az elsőszülött, és így az emberi faj feje^[3], első napján érzékelte egyedülálló voltát - nem volt más hozzá hasonló. „De az embernek hozzá illő segítőtársat nem talált." (1Móz 2:20) Isten tudatában volt ennek a hiánynak, mert így szólt: „Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítőtársat, hozzá illőt" (1Móz 2:18).

Az itt „illő"-nek fordított héber neged szó olyan elöljárószóval összekapcsolt főnév, amely azt jelenti, hogy állni valaki vagy valami „előtt", valakivel vagy valamivel „szemben", valakinek vagy valaminek „megfelelő". A jelen esetben annak a személynek, akinek Ádám előtt kellett állnia, hasonmásaként ki kellett egészítenie őt, meg kellett felelnie neki. „Bocsáta tehát az Úr Isten mély álmot az emberre", és kivett „egyet annak oldalbordái közül" (1Móz 2:21), és társává formálta.^[4]

Amikor Ádám felébredt, azonnal felismerte azt a szoros és meghitt kapcsolatot, amit ez a különleges teremtési cselekmény lehetővé tett, és felkiáltott: „Ez már csontomból való csont, és testemből való test; ez asszonyembernek neveztessék, mert emberből vétetett" (1Móz 2:23; vö. 1Kor 11:8).

A házasság. Isten a férfi és a nő különbözőségéből rendet, egységet hozott létre. Az első pénteken megtartotta az első esküvőt, összeadta ezt a két embert, képmásának mintaképeit, hogy eggyé legyenek. A házasság azóta is a család és a társadalom alapja.

A Szentírás mind az elkülönülés, mind az összetartozás döntő tetteként jellemzi a házasságot: Valaki „elhagyja... az ő atyját és az ő anyját, és ragaszkodik feleségéhez, és lesznek egy testté" (1Móz 2:24).

1. Elhagyás. A házassági viszony feltétlenül szükségessé teszi, hogy a házasulandók feladják korábbi fontos kapcsolataikat. A házastársi viszony felülmúlja a szülő gyermek kapcsolatot. Ilyen értelemben a szülőkkel való kapcsolat „elhagyása" lehetővé teszi egy másik személyhez való „ragaszkodást". E folyamat nélkül nincs a házasságnak szilárd alapja.

2. Ragaszkodás. A „ragaszkodik" szónak fordított héber kifejezés olyan szóból származik, amelynek jelentése „tapadni, odakötni, csatlakozni, kitartani". Főnévként a forrasztást is jelentheti (Ésa 41:7). E kötődés szoros és erős volta bemutatja a házassági kötelék jellegét. E szövetség felbontására irányuló minden kísérlet megsebzi azokat, akik ilyen szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Az a tény is hangsúlyozza ennek az emberi köteléknek a szoros voltát, hogy ugyanez az ige fejezi ki az Isten és népe közötti köteléket: „őt tiszteljed, őhozzá ragaszkodjál, és az ő nevére esküdjél" (5Móz 10:20).

3. Szövetségkötés. A Szentírás azt a fogadalmat, azt az ígéretet, amely a házastársakat egymáshoz köti, „szövetség"-nek" nevezi. Ezt a kifejezést Isten Igéje a legünnepélyesebb és legkötelezőbb egyezségre használja (Mal 2:14; Péld 2:16-17). A férj és feleség közötti kapcsolatnak mintáznia kell azt az örökkévaló szövetséget, amelyet Isten az ő népével, egyházával kötött (Ef 5:21-33). Egymásnak való elkötelezettségük tükrözze azt a hűséget és állhatatosságot, ami Isten szövetségét jellemzi! (Zsolt 89:3; JerSir 3:23).

A kettőjük közötti szövetségkötés tanúi Isten, a gyülekezet, az ifjú pár családja és baráti köre. Ezt a szövetséget a menny megerősíti: „Amit... Isten egybeszerkesztett, ember el ne válassza" (Mt 19:6). A keresztény házaspár tudatában van annak, hogy házasságkötésével olyan hűséget fogad egymásnak, amely élete végéig tart.^[5]

4. Egy testté válás. Az elhagyás és szövetségkötés olyan egységet eredményez, amely titok. Ez teljes értelemben való eggyé válás - a házastársak együtt járnak, összetartoznak, és meghitt kapcsolatban vannak egymással. Ez az egység eleinte a házasság fizikai egységére vonatkozik. De ezen túl a gondolkodás és érzelmek bensőséges kapcsolatát is jelenti, amely erősíti kapcsolatuk fizikai voltát.

a) Együtt járás. Népével való kapcsolatáról Isten ezt kérdezi: „Vajon járnak-é ketten együtt, ha nem egyeztek meg egymással?" (Ám 3:3). Ez a kérdés azokat is érinti, akik egy testté lesznek. Isten megtiltotta az izraelitáknak, hogy a szomszédos nemzetekkel összeházasodjanak, „mert elpártoltatja a te fiadat éntőlem, és idegen isteneknek szolgálnak" (5Móz 7:4; vö. Józs 23:11-13). Amikor az izraeliták figyelmen kívül hagyták ezt a parancsot, ennek következménye végzetes lett (Bír 14-16; 1Kir 11:1-10; Ezsd 9: 10).

Pál megismételte ezt az elvet, s egyértelművé tette: „Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában; mert mi szövetsége van igazságnak és hamisságnak? Vagy mi közössége a világosságnak a sötétséggel? És mi egyezsége Krisztusnak Béliállal? Vagy mi köze hívőnek hitetlenhez? Vagy mi egyezése Isten templomának bálványokkal? Mert ti az élő Istennek temploma vagytok" (2Kor 6:14-16; vö. 17-18. v.).

Világos a Szentírás tanítása, hogy a hívő csak hívővel lépjen házasságra. Ez az elv még tágabb értelmű. Az igazi egység hitben és gyakorlatban való megegyezést igényel. A vallás gyakorlásában való különbség az életmódban való különbözőséghez vezet, ami súlyos feszültséget és törést okozhat a házasságban. A Szentírás által említett egység elérése érdekében tehát az ember a saját közösségén belüli személlyel kössön házasságot.^[6]

b) Összetartozás. Hogy két ember egy testté legyen, teljes hűséget kell tanúsítania egymás iránt. Amikor valaki házasságot köt, mindent kockáztat, és elfogadja házastársát olyannak, amilyen. Aki megházasodik, kifejezi azt, hogy kész megosztani házastársa felelősségét, és mindennel szemben társa mellett akar állni. A házasság cselekvő, gyakorló, meg nem szűnő szeretetet igényel.

„Két ember megosztja mindenét, amije van, nemcsak a testét, nemcsak anyagi javait, de gondolatait és érzéseit, örömeit, szenvedéseit, reményeit és aggodalmait, sikereit és kudarcait is. „Az egy testté válás" azt jelenti, hogy két ember teljesen egy testté, lélekké és szellemmé lesz, mégis két különböző személy marad."^[7]

c) Meghittség. Az egy testté válás nemi egységgel jár. „Ismeré Ádám az ő feleségét, Évát, aki fogad vala méhében." (1Móz 4:1) Az eggyé válás ösztöne folytán, amelyet férfiak és nők Ádám és Éva napjai óta éreznek, minden házaspár újra eljátssza az első szerelmi történetet. A nemi meghittség a lehető legszorosabb fizikai egység részükre; ábrázolja azt a közelséget, amelyet egy házaspár érzelmileg és lelkileg is ismerhet. A keresztény házastársi szeretetet melegségnek, örömnek és gyönyörűségnek kell jellemeznie (Péld 5:18-19).

„Tisztességes minden tekintetben a házasság és a szeplőtlen házaságy." (Zsid 13:4) „A Szentírás világosan kimondja, hogy a férj és feleség közötti szeretet örömteli nemi kifejezése Isten terve szerint való. Ez, ahogy a Zsidókhoz írt levél hangsúlyozza, szeplőtlen, nem bűnös, nem szennyes. Ez tiszteletre méltó hely a házasságban, ahol férj és feleség tanú nélkül találkozik, hogy megünnepelje egymás iránti szerelmét. Ennek az időnek szentnek és örömtelinek kell lennie."^[8]

5. Bibliai szeretet. A házastársi szeretet egymáshoz való feltétlen, gyengéd és meghitt ragaszkodás, amely kölcsönösen előmozdítja az Isten képmására formálódást az egyén minden - fizikai, érzelmi, értelmi és lelki - vonatkozásában. A szeretet különböző fajtái hatnak a házasságban; van romantikus, szenvedélyes időszak; nagyon érzelmes időszak; nyugalmas időszak; baráti és az egymáshoz tartozás érzésével betöltött időszak. De az agapé szeretet, amiről a Újtestamentum beszél - az önzetlen, mindent-másokért szeretet -, az igazi, maradandó házastársi szeretet alapja.

Jézus bemutatta e szeretet legmagasztosabb formáját, amikor magára véve mind bűneink súlyát, mind következményeit, vállalta a kereszthalált. „Mivelhogy szerette az övéit e világon, mindvégig szerette őket." (Jn 13:1) Szeretett bennünket, annak ellenére, hogy bűneink a keresztre vitték. Ez volt, és most is az, Jézus Krisztus feltétel nélküli agapé szeretete.

E szeretetet jellemezve Pál ezt mondta: „A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt, nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal; mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem fogy" (1Kor 13:4-8).

E szakasz magyarázataként Ed Wheat ezt írta: „Az agapé szeretet örök erőforrásba van bekapcsolva, és akkor is működik, amikor minden másfajta szeretet kudarcot vall... Szeret, mindegy, hogy mit. Nem számít, milyen méltatlan a szeretetre az a másik személy, az agapé nem merül ki. Az agapé olyan feltétel nélküli, mint Isten irántunk való szeretete. Ez az értelmi magatartás, amely az akarat megfontolt döntésén alapszik."^[9]

6. Az egyén lelki felelőssége. Bár a házastársak szövetséget kötöttek egymással, döntéseikért mindegyiküknek egyénileg kell hordozniuk a felelősséget (2Kor 5:10). E felelősség vállalása azt jelenti, hogy soha ne hibáztassák a másikat azért, amit ők követtek el. A saját lelki fejlődésük felelősségét is vállalniuk kell; senki sem támaszkodhat más lelki erejére. Másrészről mindegyikük Istennel való kapcsolata erőforrásként és bátorításként szolgálhat a másik számára.

A bűn következményei a házasságra

Annak a torzulásnak, amit a bűn okozott az ember istenképűségében, a házasságban is éppúgy megvannak a következményei, mint az ember életének minden más területén. Önérdek hatolt be oda, ahol valamikor tökéletes szeretet és egység uralkodott. Az önzés az elsődleges mozgatóerő azokban, akiket nem szorongat Krisztus szeretete. Az alázatosság, szolgálat, áldozatosság evangéliumi elveinek megsértése a kereszténység minden kudarcának közös nevezője.

Ádám és Éva az engedetlenségével keresztezte teremtettsége célját. Bűnbeesésük előtt teljes nyíltsággal éltek Isten előtt. Utána pedig ahelyett, hogy örömmel közeledtek volna hozzá, félve elrejtőztek előle. Megpróbálták eltitkolni a valóságot; nem vállalták tettükért a felelősséget. Bűntudattal áthatottan, amelyet észérvekkel képtelenek voltak megszüntetni, nem tudtak Isten és a szent angyalok szemébe nézni. Azóta is ez a kibúvó és az önigazoló tagadás az ember Istennel való kapcsolatának általános mintája.

A félelem, amely titkolózásba sodorta őket, Ádámnak és Évának nemcsak Istenhez, hanem egymáshoz való viszonyát is eltorzította. Amikor Isten kérdőre vonta őket, mindketten a másik rovására igyekeztek megvédeni magukat. Vádaskodásuk bizonyította, hogy milyen súlyos törés történt abban a szerető kapcsolatban, amelyet Isten a teremtéskor létrehozott.

A bűnbeesés után Isten ezt mondta az asszonynak: „Epekedel a te férjed után, ő pedig uralkodik terajtad" (1Móz 3:16). Isten azt akarta, hogy ez az elv, amely nem változtatta meg a férfi és nő közötti alapvető egyenlőséget, az első pár és utánuk minden házaspár javát szolgálja.^[10] Sajnos ez az elv eltorzult. Az idők folyamán azóta is erőszakkal, mesterkedéssel és az egyéniség elnyomásával történő uralkodás jellemzi a házasságot. Az énközpontúság miatt nem sok maradt meg egymás elfogadásából és megbecsüléséből.

A kereszténység lényege az az összhang és önmegtagadó élet, amely a házasságot a bűnbeesés előtt jellemezte. De a bűnbeesés megrontotta ezt az összhangot. A férj és a feleség szeretetének elő kell segítenie, ápolnia kell társa boldogságát. Eggyé kell válniuk, de egyikük se veszítse el egyéniségét, amely Istené.^[11]

Elhajlások a mennyei eszménytől

Többnejűség. Az a gyakorlat, amely szerint az egyik társ több házastársat tart, ellentétben áll azzal az eggyé válással és egységgel, amelyet Isten az Édenben az első házassággal létrehozott. A többnejűséggel nem jár együtt minden korábbi társ elhagyása. Bár a Szentírás beszél több társú házasságokról, mint a patriarkális kor kultúrájában jelen levő tényről, de világosan rámutat arra, hogy azok a házasságok nem valósították meg a mennyei eszményt. E házasságokból származó családok tagjai hatalmi harcok, keserű harag és elidegenedés légkörében éltek (lásd 1Móz 16; vö. 29:16-30:24 stb.), ahol a gyermekeket érzelmi fegyverként használták a család más tagjainak megsértésére.

Az egynejű házasság a házasfelekben az egymáshoz tartozás érzését kelti. Erősíti meghitt kapcsolatukat. Felismerik, hogy viszonyuk egyedülálló, és senki sem osztozhat abban, amit ők cselekszenek. A monogám kapcsolat tükrözi a leghatározottabban a Krisztus és egyháza, az egyén és Isten közti kapcsolatot.^[12]

Paráznaság és házasságtörés. A mai divatos gondolkodás és gyakorlat nem tulajdonít jelentőséget a tartós kapcsolatoknak, amelyekben mindkét házastárs nemileg mindhalálig hűséges egymáshoz. A Szentírás azonban minden, házasságon kívüli ne-mi kapcsolatot bűnnek tart. A hetedik parancsolat változatlanul érvényben van: „Ne paráználkodjál" (2Móz 20:14). Semmiféle módosító vagy felmentő ok nincs itt megemlítve. Ez a parancsolat olyan elv, amely féltékenyen őrzi a házas viszonyt.

A paráznaságról és házasságtörésről alkotott bibliai nézet szöges ellentétben áll azzal a mai felfogással, amely megtűri az ilyen cselekményeket. Sok igeszakasz mind az Ó-, mind az Újtestamentumban elítéli ezt a gyakorlatot (3Móz 20:10-12; Péld 6:24-32; 7:6-27; 1Kor 6:9, 13, 18; Gal 5:19; Ef 5:3; 1Thessz 4:3 stb.).

Az ilyen kapcsolatoknak messze ható és hosszan tartó következményei lehetnek. Becsapják a törvényes nemi társat, és kárt okozhatnak neki fizikailag, érzelmileg, anyagilag, jogilag és társadalmilag. Sérülést okoznak az egész családnak, s ha gyermekeket is érintenek, különösen őket sebesítik meg. Ezekből a kapcsolatokból nemi betegségek terjedhetnek el, törvénytelen gyermekek születhetnek. Ezen túlmenően az ilyen viszony felett lebegő hazugságok és becstelenségek felhője romba dönti a bizalmat, ami talán soha nem állítható helyre. Az erkölcstelenség e formái ellen szóló bibliai parancsokon kívül a szerencsétlen következmények sora elegendő figyelmeztetést jelent a gyakorlásuk ellen.

Erkölcstelen gondolatok. A bűn nemcsak külső cselekedet, hanem a szív ügye is, ami mélyen beágyazódik a gondolatvilágba. Ha a források szennyezettek, nem valószínű, hogy a folyók tiszták lesznek. Jézus látta, hogy a lélek belső tárháza igazolja a viselkedést, „mert a szívből származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúbizonyságok, káromlások" (Mt 15:19). A hűtlen tettet a gondolatokhoz és érzelmekhez vezette vissza. „Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne paráználkodjál! Én pedig azt mondom néktek, hogy valaki asszonyra tekint gonosz kívánságnak okáért, immár paráználkodott azzal az ő szívében." (Mt 5:27-28)

Egész iparág alakult ki, amely hasznot húz a képzelet romlottságából. Az érzéki filmeknek és könyveknek nincs helye a keresztény életében. Ezek nemcsak tiltott kapcsolatokra ösztönöznek, hanem puszta nemi tárgyakká fokozzák le a férfiakat és a nőket. Így eltorzítják a nemiség igazi értelmét, és elhomályosítják Isten képmását. A keresztények gondolatai legyenek tiszták, és éljenek tiszta életet, mert arra készülnek, hogy az örökkévalóságon át tiszta társadalomban éljenek.

Vérfertőzés. Vannak szülők, akik túllépik a gyermekeik iránti szeretet egészséges kifejezésének határát, és testileg és érzelmileg bizalmas kapcsolatba lépnek velük. Gyakran ilyen következményekkel jár, ha elhanyagolják a normális házastársi viszonyt, és az egyik gyermeket választják a házastárs szerepére. A határvonalak ilyen elmosódása megtörténhet testvérek és távolabbi családtagok között is.

Az Ótestamentum tiltotta a vérfertőzést (3Móz 18:6-29; 5Móz 27:20-23), és az Újtestamentum is elítélte (1Kor 5:1-5). Ez a fajta túlkapás károsítja a gyermek fejlődő nemiségét, és olyan hatalmas szégyenérzetet és bűntudatot ébreszt benne, amelyet magával visz a házaséletébe is. Amikor a szülők áthágják e határokat, megrontják a gyermek ébredő bizalmát - amelyre nagy szüksége van ahhoz, hogy hinni tudjon Istenben.

Válás. Jézus kijelentése összefoglalja a válásról szóló bibliai tanítást: „Amit... Isten egybeszerkesztett, ember el ne válassza" (Mt 19: 6; Mk 10:7-9). A házasság szent, mert Isten megszentelte. Végső soron Isten az, aki összeadja a férjet és a feleséget, nem csupán az emberi szavak vagy a nemi aktus. Így Ő az, aki megpecsételi egyesülésüket. A keresztény felfogást a válásról és újraházasodásról tehát bibliai alapokra kell építeni.

Jézus kijelentése világossá teszi azt a bibliai elvet, amelyen a válással kapcsolatos keresztény felfogás alapul: Isten felbonthatatlannak tervezte a házasságot. Amikor a farizeusok megkérdezték tőle, hogy a házastársak összeférhetetlensége elég ok-e a válásra, Ő a házasság édeni modelljét mint mindvégig tartó egyesülést erősítette meg. Amikor Mózes válási törvényéről további választ vártak, Jézus ezt felelte: „Mózes a ti szívetek keménysége miatt engedte volt meg néktek, hogy feleségeteket elbocsássátok, de kezdettől fogva nem így volt" (Mt 19:8). A továbbiakban leszögezte, hogy az egyetlen törvényes ok a válásra a nemi hűtlenség (Mt 5:32; 19:9).

A farizeusoknak adott felelet világossá teszi, hogy Jézusnak sokkal magasztosabb fogalmai voltak a hűségről, mint nekik. Jézus szavaiból és a házassággal kapcsolatos ó- és újtestamentumi elvekből megállapítható Isten szándéka: azok, akik házasságot kötnek, maradandó kapcsolatukkal tükrözzék Isten elgondolását.

Még az egyik házastárs hűtlensége sem jelenti szükségképpen azt, hogy a házasságnak válással kell végződnie. A kereszt útja igazi bűnbánatra, megbocsátásra és a keserűség gyökerének eltávolítására bátorít. Még házasságtörés esetében is, a sértett házastárs megbocsátás és Isten megbékítő hatalma által igyekezzen megőrizni Isten eredeti, a teremtéskor kifejezett szándékát. „Bibliailag szólva nem szükséges, hogy a házasságtörés többet ártson házasságotoknak, mint bármely egyéb bűn... Ha kész vagy megbocsátani, és nemleges hozzáállásodtól megszabadulni, Isten még készségesebb arra, hogy meggyógyítson, és megújítsa egymás iránti szereteteteket."^[13]

Bár a házasság mennyei eszményképe olyan szerető és maradandó szövetség, amely az egyik társ haláláig tart, néha szükségessé válik a törvényes elkülönülés a házastárs vagy a gyermek fizikai bántalmazása miatt. „Egyes polgári törvények szerint az ilyen különélés csak válás által történhet, ami ilyen körülmények között nem ítélhető el. De az olyan különélés vagy válás, amelyben nem történt „házassági fogadalommal szembeni hűtlenség", egyik félnek sem ad bibliailag jogot az újraházasodásra, csak abban az esetben, ha időközben a másik fél újra megházasodott, házasságtörést vagy paráznaságot követett el, vagy meghalt."^[14]

Mivel a házasság mennyei intézmény, az egyház egyedülálló és komoly felelőssége megakadályozni a válást, de ha annak meg kellett történnie, a lehetőséghez képest gyógyítani az általa okozott sebeket.

Homoszexualitás. Isten úgy teremtette a férfit és a nőt, hogy különbözzenek egymástól, és ugyanakkor kiegészítsék egymást. Amikor így cselekedett, nemi érzéseiket a másik nem felé irányította. Az embereket jellemző különbözőség és kapcsolódás abban nyilvánul meg, hogy a két nem vonzódik egymáshoz, és teljes kapcsolatra vágyik.

A bűn még ezt az alapvető irányt is megtámadta, fordítottnak nevezhető jelenséget hozva létre. Ezekben az esetekben a másik nem iránti természetes nemi vonzalom megfordult, és az azonos nemhez tartozó felé irányul.

A Szentírás súlyos tagadó kifejezésekkel ítéli el a homoszexuális cselekedetet (1Móz 19:4-10; vö. Júd 7-8; 3Móz 18:22; 20:13; Róm 1:26-28; 1Tim 1:8-10). Ez a fajta gyakorlat erősen eltorzítja Isten képmását a férfiban és a nőben.

Mivel „mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének (Róm 3:23 - új prot. ford.), a keresztények az ilyen rendellenességgel sújtott embereket a gyógyítás szándékával kezelik. Krisztus magatartását tükrözik, aki így szólt a házasságtörésen ért asszonyhoz: „Én sem kárhoztatlak; eredj el, és többé ne vétkezzél" (Jn 8:11). Nemcsak a homoszexuális hajlamúaknak, de mindenkinek, aki szorongást, szégyent és bűntudatot okozó módon viselkedett, vagy ilyen kapcsolatokba bonyolódott, szüksége van szakképzett és tapasztalt a keresztény tanácsadó együttérzésére. Nincs olyan viselkedés, amelyre Isten gyógyító kegyelme ne volna elég.^[15]

A család

Isten, miután megteremtette Ádámot és Évát, úrrá tette őket a világ felett (1Móz1:26; 2:15). Ők alkották az első családot, az első gyülekezetet, és velük kezdődött a társadalom. A társadalom tehát a házasságra és a családra épült. Mivel csak ők voltak a Föld lakói, Isten megparancsolta nekik: „Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a Földet, és hajtsátok birodalmatok alá" (1Móz 1:28).

Ahogy a Föld népességi statisztikája mutatja, nem néptelen már a Föld, amit be kellene tölteni, és meg kellene hódítani. De azoknak a keresztény házaspároknak, akik gyermekeket akarnak a világra hozni, most is kötelességük gyermekeiket az Úr Igéje és intése szerint nevelni. Mielőtt a házaspár elindul ezen az úton, vegye fontolóra a család mennyei eszményképét.

A szülők

1. Az apa. A Szentírás a férjre és az apára helyezte azt a felelősséget, hogy a család feje és papja legyen (Kol 3:18-21; 1Pt3:1-8). Ő lett Krisztusnak, az egyház fejének képviselője. „Mert a férj feje feleségének, mint Krisztus is feje az egyháznak, és ugyanő megtartója a testnek. De miképpen az egyház engedelmes a Krisztusnak, azonképpen az asszonyok is engedelmesek legyenek férjüknek mindenben. Ti férfiak, szeressétek a ti feleségeteket, miképpen a Krisztus is szerette az egyházat, és Önmagát adta azért; hogy azt megszentelje, megtisztítván a víznek feredőjével az Ige által,hogy majd Önmaga elébe állítsa dicsőségben az egyházat, úgy, hogy azon ne legyen szeplő vagy sömörgözés, vagy valami afféle; hanem hogy legyen szent és feddhetetlen. Úgy kell a férfiaknak szeretni az ő feleségüket, mint az ő tulajdon testüket. Aki szereti az ő feleségét, önmagát szereti." (Ef 5:23-28)

Amint Krisztus vezeti az egyházat, úgy adja meg Isten Igéje az elsőbbséget a férj döntésének - kivéve a lelkiismereti kérdéseket -, jóllehet mindkettőnek engedelmesnek kell lennie.^[16] Ugyanakkor a férj köteles felesége egyéniségét a legnagyobb tiszteletben tartani.

Krisztus bemutatta, hogyan kell szelíden uralkodni, amely a szolgaság vállalásában a keresztig megy. A férjnek is önfeláldozóan kell vezetni a családját.. „Krisztus bölcsen és szeretettel uralkodik, és a férj akkor tejesíti felesége iránti kötelességeit, ha tekintélyét ugyanolyan gyengéden használja, mint Krisztus használta az egyház iránt. Ha Krisztus Lelke vezérli a férjet, a feleség alárendeltsége csak nyugalmat és áldást hoz, mert a férj (ahogy Krisztus is egyházától) csak azt kívánja meg feleségétől, amiből jó származik. Tanulmányozzák a férjek Krisztus szavait, de nem azért, hogy megtudják, milyen tökéletesen kell a feleségnek engedelmeskednie, hanem hogy miként sajátíthatják el Krisztus lelkületét, és hogyan tisztulhatnak meg, nemesedhetnek, és válhatnak alkalmassá családjuk vezetésére."^[17]

Ábrahámhoz hasonlóan, az apa a család papjaként gyűjtse össze családját reggel, és bízza az Úr gondviselésére. Este az apa vezetésével dicsőítsék Őt, és köszönjék meg a kapott áldásokat. Ez a családi áhítat összekötő kapocs lesz - az az idő, amikor Istené az első hely a családban.^[18]

A bölcs apa időt áldoz gyermekeire. A gyermek sokat tanulhat az apától, például az anya iránti tiszteletet és szeretetet, az Isten iránti szeretetet, az ima fontosságát, szeretetet más emberek iránt, munkamódszert, szerénységet, a természet és az Isten által teremtett dolgok iránti szeretetet. De ha az apa soha sincs otthon, a gyermekek meg vannak fosztva ettől a kiváltságtól és örömtől.

2. Az anya. Az anyaság az Istennel való legszorosabb társas viszony lehetőségét kínálja a Földön. „A trónon ülő királynak nem fontosabb a munkája, mint az anyának. Az anya a család királynője. Formálhatja gyermekei jellemét, hogy alkalmasak lehessenek a magasabb rendű, halhatatlan életre. Egy angyal sem igényelhetne szentebb küldetést; mert e munkát végezve az anya Istennek szolgál... Ismerje fel munkája fontosságát, és öltözze fel Isten egész fegyverzetét, hogy a kísértésnek ellenállva, ne szabja magát a világ normáihoz! Munkája erre az életre és az örökkévalóságra szól."^[19]

A családban valakinek viselnie kell a felelősséget a gyermekek jelleméért. Nevelésüket nem lehet a véletlenre vagy másokra bízni, mert senki sem táplál olyan érzést a gyermekek iránt, mint a szülő. Isten azzal a képességgel teremtette az anyát, hogy a gyermeket a saját testében hordja, táplálja, gondozza és szeresse. Az anya páratlan kiváltsága - kivéve, ha egyedülálló szülő^[20], vagy egyéb súlyos anyagi terhek gátolják ebben -, hogy ha akar, egész nap gyermekeivel lehet, és a Teremtővel együttműködve formálhatja jellemüket az örökkévalóságra.

Valakinek ebben a kapcsolatban a családot élethivatásnak kell tekintenie... A huszadik században az anyaság és feleség hivatásának vállalása mesébe illően ritka, és nagy erőpróba. Elpazarolt erőfeszítés? Hálátlan feladat? Méltatlan rabszolgaság? Nem, a legizgalmasabb lehetőség az áradat megfordítására, az emberek megmentésére, a történelem befolyásolására, valami olyannak a végzésére, ami egyre tágabb körben érezhető és hallható lesz.^[21]

Az ótestamentumi időkben a név röviden jellemezte az azt viselő személyt. Éva a bűnbeesés után kapta nevét (1Móz 3:20). Mivel ő lett az egész emberiség anyja, neve (héberül chavváh) az „élő" szóból (héberül chaj) származott. Ez a név azt a rendkívül tiszteletre méltó helyet tükrözi, amelyet Éva az emberiség történelmében elfoglal.

Mint ahogy a nemzés sem Ádám, sem Éva egyedüli és kizárólagos joga volt, ugyanúgy szülőnek lenni sem az. Az utóbbi is megosztott felelősség volt. Így kell lenni ennek ma is, nemcsak a gyermekek hordásában, hanem nevelésében is. Mindkét szülőnek megvannak a kötelességei,amiket az Úr előtt kell teljesíteniük. „Ímé az Úrnak öröksége, a fiak; az anyaméh gyümölcse jutalom." (Zsolt 127:3)

A gyermekek

1. Az elsőbbség. Az Úr és a házastársuk iránti elkötelezettség mellett a szülők legszentebb felelőssége a világra hozott gyermekeik nevelése. Gyermekeik érdekeit saját előmenetelük és kényelmük elé kell helyezni, nem a gyermekek akartak a világra jönni. A lehető legjobban kell őket az életben elindítani. Mivel a születés előtti hatások döntően befolyásolják az ember lelki, szellemi és fizikai egészségét, a gyermek jólétéért már a születése előtt mindent meg kell tenni.^[22]

2. Szeretet. A szülő szeretetének feltétel nélkülinek és önfeláldozónak kell lennie. Még ha nem is talál soha teljes viszonzásra, a gyermekeknek szükségük van a szeretetre, hogy feladatukról az egész életre szóló megfelelő képet kapjanak, és életük végéig érzelmileg egészségesek legyenek. Azok a gyermekek, akiknek harcolni kell a szeretetért, vagy akik háttérbe szorítva, nem érzik magukat fontosnak, megpróbálják nemkívánatos viselkedéssel elnyerni szüleik szeretetét, és ez a viselkedés lényükké és szokásukká válik.^[23]

Azok a gyermekek, akik biztosak szüleik szeretetében, mások felé is szeretettel fordulnak. Meg lehet tanítani őket adni és elfogadni, valamint arra, hogy nemcsak önmagukért élnek. Ahogy a gyermekek fejlődnek, megtanulhatják Istent dicsőíteni.

3. Odaszentelés. A keresztény szülők a lehető legkorábban szenteljék gyermekeiket Isten szolgálatára. A hetedik napot ünneplő adventista gyülekezetek ennek a felajánlásnak egyszerű szertartással adnak keretet. Ilyenkor a szülők a gyülekezet előtt imában Istennek ajánlják gyermekeiket, ahogy József és Mária is bemutatta a gyermek Jézust a templomban (Lk 2:22:30). Ezzel a gyermek a nagy lelki család részeként kezdi el az életét. A gyülekezet tagjai részt vesznek a gyermek társadalmi és lelki nevelésében, mert ő is Isten gyermeke és Krisztus testének tagja.

Ezen az istentiszteleten a szülők megfogadják, miszerint a gyermeket az Úr útjára tanítják, hogy Isten képmása kiformálódjon benne. E cél elérése érdekében gyermekeiket rendszeresen elviszik a szombatiskolába és az istentiszteletre, hogy a kicsinyek már életük hajnalán Krisztus testének részévé váljanak. Amikor a gyermek eléri az iskolás kort, a szülők és a gyülekezet tagjai mindent megtesznek azért, hogy olyan keresztény iskolába járhasson, amely továbbnöveli a gyermek szeretetét az Úr iránt.

4. Állhatatosság. A szülők lelki oktatása folyamatos hatásával jelen van a gyermek életének minden szakaszában. „Gyakoroljad ezekben a te fiaidat, és szólj ezekről, amikor a te házadban ülsz, vagy amikor úton jársz, és amikor lefekszel, és amikor felkelsz. És kössed azokat a te kezedre jegyül, és legyenek homlokkötőül a te szemeid között. És írd fel azokat a te házadnak ajtófeleire, és a te kapuidra." (5Móz 6:7-9; 11:18)

Az otthon egész légköre befolyást gyakorol a gyermekre. A szülők nemcsak a családi áhítatok által áraszthatnak lelkiséget; fontos ezen kívül a Krisztus iránti szüntelen megnyilatkozó gyakorlati hit, aminek meg kell nyilvánulnia életvitelükben, öltözködésükben, sőt otthonuk díszítésében is. Isten szerető szülőként való megismerése létfontosságú a gyermek keresztényi fejlődéséhez.

5. Az engedelmesség megtanulása. „Tanítsd a gyermeket az ő útjának módja szerint; még amikor megvénhedik is, el nem távozik attól." (Péld 22:6) Mivel jár ez a tanítás? A fegyelmezés sokkal több, mint büntetés. A büntetés általában a múltra vonatkozik, míg a fegyelmezés a jövőt érinti. A fegyelmezés olyan dolog, amelyben a szülő oktatja, eligazítja a gyermeket, és példát mutat neki. Ez jelenti a hűség, igazmondás, méltányosság, következetesség, türelem, rend, irgalom, bőkezűség és tevékenység fontos elveinek meghatározását.

Ha a gyermekek korán megtanulják a szüleik iránti fenntartás nélküli engedelmességet, a tekintélytisztelet nem fog nekik problémát jelenteni az életben. De a megtanult engedelmesség módja is fontos. Az igazi engedelmesség nem azért van, mert megkövetelik azt, hanem belülről fakad. Ennek az engedelmességnek a titka az újjászületésben rejlik.

„Az az ember, aki puszta kötelességérzetből próbálja megtartani Isten parancsolatait - azért, mert ez követelmény -, soha nem fogja érezni az engedelmesség örömét. Voltaképpen nem is engedelmeskedik... Az igazi engedelmesség a belső elv megvalósulása. Ennek az engedelmességnek az indítórugója az igazság és az Isten törvénye iránti szeretet. Minden igazi élet magva a Megváltó iránti hűség, amely arra indít, hogy tegyük a jót magáért a jóért - mert ez tetszik Istennek."^[24]

6. Társas lénnyé formálódás és a beszédfejlesztése. A gyermekek a családon belül válnak az emberiség tagjaivá, minden, vele járó felelősséggel és kiváltsággal. A társas lénnyé formálódás során tanulják meg, hogyan illeszkedjenek be a társadalomba. A beszéd a közlés minden árnyalatával az egyik első megnyilatkozás, amelyet a gyermek megtanul. Nagyon kell vigyázni, miként beszélünk a családban, hogy beszédünk Isten jellemét tükrözze. A gyermeknek gyakran kellene olyan vidám szavakat hallania, amelyekkel a család tagjai közvetlenül kifejezik egymás iránti szeretetüket, és dicsőítik Istent.

7. A nemek azonossága. Az otthon az a hely, ahol az egész család különböző nemű tagjainak egészséges kölcsönhatásából a gyermekek megtanulják, hogyan éljenek mint férfiak és nők a társadalomban. A felnőttek megfelelő és illő felvilágosítással tanítsák őket fejlődő nemiségük szépségéről. Az ő kötelességük az is, hogy megvédjék a gyermekeket a nemi sérelmektől.

8. Az értékek felismerése. Az otthon alapvető társadalmi feladata, hogy gondoskodjon a család által elfogadott értékek összehangolásáról. A család életformája nem mindig illik össze vallási meggyőződésével. A szülők állíthatják, hogy ragaszkodnak bizonyos vallási elvekhez, de a gyermekek elé példaként állított életformájuk talán nem felel meg azoknak az elveknek. Fontos, hogy a szülők következetesek legyenek.

A kibővült család. Az Isten szándéka szerinti házasság zárt kör; de a család nem. A gyorsan változó társadalomban ritkán találkozunk olyan nagy családokkal, ahol nagyszülők, testvérek és unokatestvérek ugyanabban a házban laknak. Azokon, akiknek messze élnek a rokonaik, vagy nincsenek rokonaik, a gyülekezet, ez a nagy család segíthet, hogy érezzék értéküket, és valahová tartozásukat. Egyedülálló szülők is otthon érezhetik magukat itt, ahol szeretettel és gyengéd gonddal nevelhetik gyermekeiket. És a gyülekezet adhat olyan feladatokat, amelyeket az otthonukban meg sem ismerhettek.

A gyülekezet idős tagjai iránti szeretetükön keresztül a gyermekek tiszteletet tanulhatnak. Az időseket pedig örömmel töltheti el, hogy van egy kisgyerek, akit szerethetnek. „Vénségemig és megőszülésemig se hagyj el engem, ó, Isten, hogy hirdessem a te karodat e nemzetségnek, és minden következendőnek a te nagy tetteidet." (Zsolt 71:18)

Istennek különleges gondja van az idősekre. Ezt mondja: „Igen szép ékes korona a vénség, az igazságnak útjában találtatik" (Péld 16:3), és „Vénségetekig én vagyok az, és megőszülésetekig én visellek; én teremtettem, és én hordozom, én viselem, és megszabadítom" (Ésa 46:4).

Az egyedülállók is megtalálhatják a helyüket a gyülekezetben, ahol szeretik és becsben tartják őket, ahol ők is szeretetet adhatnak, és a munkában osztozhatnak. A gyülekezet szolgálatából megérezhetik, hogy Istennek gondja van rájuk: „Örökkévaló szeretettel szerettelek téged, azért terjesztettem reád az én irgalmasságomat" (Jer 31:3).

„Tiszta... istentiszteletet" végzünk akkor is, ha nagy gondot fordítunk az ínséget szenvedőkre (Jak 1:27; 2Móz 22:22; 5Móz24:17; 26:12; Péld 23:10; Ésa 1:17). A gyülekezeti családnak különleges lehetősége, hogy menedéket, védelmet nyújtson azoknak, akiknek nincs családjuk; olyan helyet, ahova tartozhatnak. Ez a munka a gyülekezet minden tagját abba a különleges egységbe vonhatja, amely Jézus szavai szerint a kereszténység jele (Jn 17:20-23).

Fordulópont

Mivel az egyház és a társadalom lelke a család, a keresztény család eszköz arra,hogy tagjait megnyerje és megtartsa az Úrszámára. Az Ótestamentum legutolsó versei megjövendölik, mi történik az Úr visszajövetele előtt: „Ímé, én elküldöm néktek Illést, a prófétát, mielőtt eljön az Úrnak nagy és félelmetes napja. És az atyák szívét a fiakhoz fordítja, a fiak szívét pedig az atyákhoz" (Mal 4:5-6). Bár ma sok kényszerítőerő megpróbálja kiszakítani a tagokat a családból, Isten arra szólítja fel a családokat, hogy újra egyesüljenek, szilárd közösséget alkossanak; forduljon meg a helyzet, legyen gyógyulás. Az Isten hívására pozitívan reagáló családok olyan erőt kapnak, amely megmutatja, milyen az igazi kereszténység. Az ilyen családokból összetevődő gyülekezetek fejlődni fognak; fiataljaik nem mennek el. Ezek a gyülekezetek világos képet adnak Istenről a világnak.

Lábjegyzet